- Kis túlzással az Üvegcipő kezdése óta egyfolytában dolgozom. Tavaly nyáron a Vízkeresztet próbáltuk és játszottuk Gyulán, idén nyáron pedig a Platonovot, amelyet Apátlanul címmel játszunk majd itt az Örkényben.

- A Gyulát értem, mert júliusban van a Shakespeare Fesztivál, de a Platonov miért lett nyári?

- Eredetileg az előző évad utolsó bemutatója lett volna, de Jurij (Jurij Kordonszkij, az előadás orosz rendezője - a szerk.) csak nyáron ért rá, mert év közben az USA-ban tanít. A bemutató decemberben lesz, így muszáj volt előkészíteni. Nagyon megszerettük Jurijt, jó volt vele próbálni. Csak az a rettentő hőség! A próbafolyamat közben a Finitót játszottuk a POSZT-on meg Szentendrén, utána koncertjeim voltak, úgyhogy tulajdonképpen tíz napot pihentem. Az ember szinte mindig készenléti állapotban van. Volt úgy, hogy elmentem moziba, és negyed hétkor a jeges rémület hasított belém: „Úristen, nekem ma biztos játszanom kellene!” Kirohantam a sor közepéről, megnéztem a noteszemet, nem volt benne semmi, de felhívtam a színházat is. Ennél szörnyűbb érzés nincs. A mi fajtánkat az is próbára teszi, hogy nincs ritmus az életünkben. Egyszer hatot játszol, aztán két nap szünet, aztán hármat, öt nap szünet... Viszont ami a hátránya, az az előnye is, mert frissen tart: mindig improvizálni kell, zsonglőrködni az idővel és a lehetőségekkel. Izgalmas, hogy hogyan győzöd, hogy csinálod.

- A lemezt például hogyan győzöd?

- Úgy fogalmazhatnék, hogy éppen virágba borul az egész. Az ötlet hat éve érik, csak nem akart a pénz összejönni, végül Jamie Winchester és Hrutka Róbert közös kiadójánál jelent meg. Itt az Örkényben minden hónapban volt egy koncert, májusig összesen hat. Jártunk Szombathelyen és Kecskeméten, meghívtak a POSZT-ra off-programként, és vendégként elénekeltem három dalt Jamie-ék monostorapáti koncertjén is. Legutóbb pedig Zalaegerszegen volt két koncert. Olyan ez, mintha önálló estem lenne, csak annál több, hiszen zene által fejezhetem ki, amit érzek. Mintha sok kicsi szerepet játszanék, mégis más a formája. Bereményi fantasztikus költő, Robi őrületesen jó zenéket ír. És mindazt, amit bennem ők okoztak szöveggel és zenével, most odaadhatom úgy, hogy én magam is benne vagyok. Soha nem egyforma semmi, hiszen minden este más vagyok. És ne felejtsük el, hogy tizenegy olyan zenésszel játszhatom, akik estéről estére ráültetnek a varázsszőnyegre. Ez nagy ajándék!

- Hogy érzed magad a színpadon, hiszen itt nem színész minőségedben lépsz fel, hanem...

- ... mint Für Anikó? Olyan érzés, mint amikor a koncerteken azt láttam, hogy a zenészek belevetik magukat a tomboló közönség karjaiba. Olyan titkokat is odaadhatok, indirekt módon, amire máshol és máshogy nincs lehetőség. Semmihez sem hasonlítható „közönségközelséget” élhetek meg. Ezért is szeretek kis színházban, stúdióléptékekben játszani, mert nem kell semmit hozzátenni, nem kell úgymond szövegkiemelővel aláhúzni, hogy mi a fontos, hanem elég maga a textúra. Ha az ember jelen van, és sarkig tárja a szívét, akkor van esély arra, hogy megtörténik a pillanat. A koncert talán még egy fokkal kiszolgáltatottabb, hiszen nem szerepet játszom, hanem saját magam vagyok.

- És Csehovval hogy állsz?

- Nagyjából ismerem a műveit. Nem láttam mindent, a nagy katonás Platonovot pont nem, de a Három nővért igen, ami meghatározó színházi élményem. Csehov fantasztikus író, nem tudok napirendre térni afölött, hogy tizenhét évesen, amikor megírta ezt a darabot, ilyen mélységekig ismerte az emberi kapcsolatok akció-reakció-következmény láncolatait. A Platonovban az összes többi, később kibontott dolog mind benne van. Hihetetlenül szarkasztikus ezekkel a lelkileg röghöz kötött figurákkal: szereti őket, ugyanakkor nagyon szigorú velük.

- Rengeteg olyan női szerep van, amelyben csak akkor lehet igazán jó valaki, ha pont időben érkezik. Téged jókor kapott el Szofja Jegorovna?

- Szerintem igen. Az Üvegcipő Adélja is jókor jött. A Finitóban Blondinné pedig kortalanabb szerep. Igen, nagyon fontos, hogy az embert mikor érik utol a szerepei. Ha túl van rajta, nem jó, ha pedig korán jön, az kimondottan szörnyű, mert nincs még meg az a skála, amin játszani kellene. Saját magad vagy a munkaeszközöd, minden korszakban újat tanulsz magadról. Ez holtig tartó folyamat, mert állandóan alakulunk. Soha nem játszol úgy, mint tavaly vagy akár tegnap, mert túl vagy bizonyos dolgokon. Mindig lesz, amit nem tudsz, de az ember talán mindig eggyel beljebb van az önmagának megcélzott, igazából soha el nem érhető teljesség felé. És Csehovnál alkalmasabb író nemigen van arra, hogy az ember elbeszélgessen mindenféle dologról, önmagával is.

Forrás: Fidelio Súgó